
Nagy az élet mostanában a termőföldeken. Akad is mit félteniük a gazdáknak, sok helyen elszállításra várnak a szalmabálák is. A lopások megelőzését a mezőőri szolgálat létrehozásával igyekeztek elérni Pusztaföldváron. Egy este szolgálatba indultunk az egyenruhásokkal, együtt lestük a földvári határt.
— Ki ez a puskás fickó? — sokszor megfogalmazzák magukban a kérdést az emberek egyenruhánk, fegyverünk láttán. Akikkel napi kapcsolatban állunk, azok tudják, védjük mások értékeit, vállvetve a rendőrséggel, a polgárőrökkel, a vadászokkal és természetesen a földtulajdonosokkal.
Az állami, önkormányzati támogatás mellett anyagi hozzájárulásaiknak is köszönhető, hogy működik a szolgálat — kezdte bemutatkozásként a 6500 hektár nyugalmáért, értékeiért felelős hivatásos mezőőr, Fejes Róbert, akinek fegyveres, terepruhás megjelenése valóban nem hétköznapi. Fotós kollégámra és női, nyári kollekciómra vetve néhány pillantást, vissza is kérdezett a földvári fiatalember az esti határszemle előtt:
— Játszóruhát hoztak magukkal? Csak később, a Lada Niva hátsó ülésére bekuporodva, majd néhány kilométert autózva úttalan utakon, meg az ablakon becsapódó ágak, gallyak, levelek arccsapkodása után értettük meg a kérdés lényegét.
— Járunk gyalogosan, motorral, de járőrözünk autóval is. Feladatunk a nyílt és a rejtett figyelés — vázolta tennivalóikat Fejes Róbert, egy dűlőúton leparkolva a bozótos mellé. Miután megküzdöttünk a sárral és a szúnyoginvázióval, megállapítottuk, erre rajtunk kívül a madár se jár. Míg azonban bennünket a feketén gomolygó viharfelhők közeledte kötött le, meg is ijedtünk, addig a mezőőrök másra figyeltek.
— Feri, nézd meg távcsővel, mi az a fény — kérte társát, Gál Ferenc mezőőri megfigyelőt a fiatalember, aki autós fényeket vélt felfedezni a messzeségben, majd folytatta történeteit.
— Minden idegent igazoltatok a faluban. Ha a határban találkozok velük, felírom az adataikat. Előfordult, hogy gyanús viselkedéskor kikísértem őket a földvári tábláig. Megkérdeztem, mi keresnivalójuk van itt, azt mondták, behordják a takarmányt. Tudtam, egy deka földjük nincs erre. Mások éjjel indulnak lovat sétáltatni, mondván, akkor nem csípnek a szúnyogok, pedig csak jól akarják lakatni az igavonókat. A magyarázkodó ember is gyanús. Egyébként azt tapasztaltam, nem mindig a feljelentés a megelőzés leghatékonyabb módszere. Az állandó jelenlét nyomósabb érv — osztott meg néhány mezőőri praktikát Fejes Róbert, aki pályázaton nyerte el az állást, s 2009 tavasza óta járja a határt. Vannak, akik hiányolják személyét, de erre észszerű a magyarázat.
— Amikor a gazdák még az igazak álmát alusszák, én már ott lapulok valamelyik fasor mellett. Úgy érzem, ennek is köszönhető, hogy 2009-ben egyetlen bejelentés nem érkezett terménylopásról. Pedig a mezőőri szolgálat bevezetése előtt sok kukoricát letörtek a gazdát megelőzve, idő előtt levágták az árpát a tolvajok — érvelt a szolgálat létjogosultsága mellett Fejes Róbert, aki megrakott utánfutós szilvatolvajokat fogott szakadó esőben. Állítja, vinnék a gyepszénát, a szárat kévében, meg bálában a szalmát, a csöves kukoricát, a lucernát és a fát. Nem számít, hogy nyár vagy tél, a földeken mindig ott az érték.
Szerencsénk volt, egy csendes, szinte eseménytelen éjszakában leshettük a pusztaföldvári határt.
— Életellenes támadás ért novemberben, öt fatolvajt tetten értem — kapcsolódott beszélgetésünkbe Gál Ferenc. A leleplezéskor felszólította a baltás, fűrészes társaságot, de azok ráhajtottak autójukkal a mezőőri megfigyelőre. Az volt a szerencséje, hogy Fejes Róbert időben érkezett a helyszínre.
— Előfordul, hogy fenyegető megjegyzéseket kapunk. Nem állítom, hogy meg lehet szokni — ebben maradtunk, és elváltunk az éjszaka sötétjében a mezőőröktől, akik folytatták útjukat Pusztaföldvár határában. Forrás:beol
|