Kolonc vagy kapaszkodó?

A kulcstartón lógó régi figurák, elfeledett kulcsok, kopott kabalák nem csupán tárgyak – miniatűr emlékművei annak, amit valaha fontosnak tartottunk. Egy régi lakás kulcsa, amit már rég leadtunk volna, ha nem lenne rajta az a kis plüss, amit még egy gyerektől kaptunk. Egy törött nyitókártya, ami már semmit sem nyit, de valamiért még mindig ott van. Miért?

Talán mert ezek a tárgyak nem a praktikusság miatt maradnak velünk, hanem mert kapaszkodók az időben. Egyfajta hordozható nosztalgia, amit zsebben viszünk – és néha, amikor a kulcs után nyúlunk, egy pillanatra visszarántanak egy másik élethelyzetbe. De közben ott a kérdés: mennyit engedhetünk a ragaszkodásnak, ha közben a zsebünk már nem záródik, a kulcslyukban megakad a túlméretezett múlt?

A praktikum azt mondja: szelektáljunk. Csak azt tartsuk meg, ami valóban használható. De az ember nem mindig praktikus lény. Néha kell egy kis súly a kulcscsomón, hogy emlékeztessen: nemcsak ajtókat nyitunk vele, hanem történeteket is. És talán nem is baj, ha néha egy-egy kolonc marad – csak ne legyen annyi, hogy már ne férjen el a jelen.

(Kép: )