Mit tettünk a szabadsággal? – Egy rendszerváltó képviselő aggodalmas vallomása

Dr. Kószó Péter gyermekorvos, a rendszerváltó Országgyűlés egykori képviselője, egykori vásárhelyi alpolgármester a mai magyar közéleti és politikai állapotok miatt írta le gondolatait. Levelét változtatás nélkül közöljük.

„Kedves Barátaim!

Hetvenegy éves emberként, orvosként, apaként, nagyapaként és a rendszerváltó magyar Országgyűlés egykori tagjaként egyre gyakrabban érzem azt, hogy nem hallgathatok tovább. Nem azért, mert politikai vitát akarok nyerni. Nem azért, mert bárkit mentegetni vagy bárkit elítélni szeretnék. Hanem azért, mert féltem azt az országot, amelynek szabad újjászületésénél egykor magam is ott állhattam.

Amikor 1990-ben beléptünk a magyar parlamentbe, még ott volt rajtunk a történelem pora, félelme és felelőssége. Tudtuk, hogy nem egyszerűen mandátumot kaptunk, hanem küldetést. Egy diktatúra után kellett újra megtanulnunk a szabadság nyelvét. Újra kellett építenünk az intézményeket, a bizalmat, a jogállamot, a nemzeti önbecsülést. Nem voltunk hibátlanok. Nem voltunk tévedhetetlenek. De volt bennünk valami, amit ma egyre jobban hiányolok: a történelmi alázat.

Akkoriban még éreztük, hogy a parlament nem egyszerűen politikai csatatér. A parlament a nemzet háza. Olyan hely, ahol a szó nem üres zaj, hanem erkölcsi tett. Ahol a mondatokból törvények lesznek, a törvényekből emberi sorsok, a sorsokból pedig történelem.

Mi is vitatkoztunk. Keményen vitatkoztunk. Volt közöttünk népi, liberális, konzervatív, kisgazda, kereszténydemokrata, szociáldemokrata, voltak fiatal demokraták, voltak régiek és újak. De a vita mögött még ott volt valami polgári mérték. Tudtuk, hogy az ellenfél nem ellenség. Tudtuk, hogy a másik oldalon ülő ember is magyar ember, családapa, értelmiségi, munkásember, tanár, orvos, jogász, paraszti sorból felemelkedett hazafi vagy városi polgár. Lehetett vele vitatkozni, lehetett vele nem egyetérteni, de nem kellett megsemmisíteni.

Emlékszem arra a különös, ma már szinte hihetetlen légkörre, amikor a parlamenti vita után ellenzéki képviselőtársainkkal is le tudtunk ülni egy sör mellé. Nem azért, mert mindenben egyetértettünk. Hanem mert a politikai különbség mögött még láttuk az embert. A viták után is megmaradt egy kézfogás, egy félmosoly, egy pohár sör, egy közös mondat: mégiscsak egy országban élünk, mégiscsak egy hazáért dolgozunk.

Most, amikor hallgatom a mai parlamenti felszólalásokat, egyre gyakrabban szorul össze a szívem. Nem az bánt, hogy élesek a mondatok. A politika soha nem volt szalonbeszélgetés. Az bánt, hogy a szavak mögül mintha eltűnne az emberi méltóság tisztelete. Mintha a politikai ellenfél már nem vitapartner volna, hanem levadászandó célpont. Mintha a győzelem nem kormányzási felelősséget, hanem erkölcsi felhatalmazást jelentene a másik oldal megalázására.

Orbán Viktort, Lázár Jánost, Szijjártó Pétert, Rogán Antalt vagy bárki mást lehet politikailag támadni, lehet döntéseiket vitatni, lehet hibáikat számon kérni. Ez a demokrácia természetes rendje. De amikor a közbeszédben egyre könnyebben hangzik el a börtön, a megtorlás, a teljes politikai megsemmisítés vágya, akkor már nem a jogállam tiszta levegőjét érzem, hanem a bosszú fülledt szagát.

Én orvos vagyok. Egész életemben azt tanultam, hogy először nem ártani. Nil nocere. Ez az orvosi erkölcs egyik legmélyebb parancsa. De ma úgy érzem, erre a politikának is szüksége volna: először ne árts a nemzet lelkének. Ne mérgezd meg gyűlölettel a közbeszédet. Ne tanítsd az embereket arra, hogy a másik magyar emberben ne embert, hanem ellenséget lássanak. Ne kelts félelmet ott, ahol jogbiztonságot kellene adnod.

Bibó István írta: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.” Ez a mondat számomra nem irodalmi dísz, hanem politikai evangélium. A rendszerváltáskor mi éppen azt akartuk, hogy Magyarországon többé ne kelljen félni. Ne kelljen félni attól, hogy az állam egyik napról a másikra rámutat valakire. Ne kelljen félni attól, hogy a hatalom politikai múltak, kapcsolatok vagy világnézetek alapján dönt emberek sorsáról. Ne kelljen félni attól, hogy a törvény a győztesek fegyverévé válik.

A mi nemzedékünk a szabadság és a tulajdon eszméjében hitt. Ma talán sokan félreértik ezt a szót: tulajdon. Nem kapzsiságot jelentett számunkra, nem gátlástalan vagyongyűjtést, nem oligarchikus hatalmat. A tulajdon akkor a kiszolgáltatottságból való szabadulást jelentette. Azt, hogy az embernek legyen otthona, földje, műhelye, vállalkozása, munkája, önállósága. Hogy a magyar polgár ne az államtól rettegő alattvaló legyen, hanem felelős, szabad ember.

Ezért fáj különösen, amikor ma újra felrémlik a vagyonosabb emberek kollektív megbélyegzésének hangulata. Természetesen minden törvénytelenül szerzett vagyont ki kell vizsgálni. A közpénzek sorsa nem lehet magánügy. De a vizsgálat és a gyűlölet nem ugyanaz. A jogállami elszámoltatás és a politikai bosszú nem ugyanaz. A bizonyíték és a tömegindulat nem ugyanaz.

Ha valaki bűnt követett el, feleljen a törvény előtt. De előbb legyen bizonyíték, legyen tisztességes eljárás, legyen független bíróság, legyen ártatlanság vélelme. Ha ez nincs, akkor nem igazságszolgáltatás történik, hanem népítélet. És a népítélet mindig veszélyesebb, mint amilyennek első pillanatban látszik, mert ma az egyik oldalt éri el, holnap a másikat, végül pedig az egész nemzet lelkiismeretét.

Külön fájdalmas számomra az állami méltóságok iránti tisztelet eltűnése. A köztársasági elnök személye nem azért igényel tiszteletet, mert minden döntésével egyet kell érteni. Hanem azért, mert az állam folytonosságát, a nemzet közjogi egységét jelképezi. Lehet őt bírálni, lehet vele vitatkozni, lehet alkotmányos kérdéseket felvetni. De ha a politika már a tisztelet elemi formáit sem őrzi meg, akkor lassan önmagát is lealacsonyítja.

Antall József alakja ilyenkor különös erővel jelenik meg előttem. Nem azért, mert őt tévedhetetlennek gondolnám. Ő is ember volt, politikus volt, történelmi körülmények között hozott nehéz döntéseket. De volt benne valami államférfiúi tartás, amely ma nagyon hiányzik. Amikor azt mondta: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, abban benne volt a jogállam minden tragikus nehézsége. Azt üzente: nem indulhatunk el a bosszú útján, mert akkor elveszítjük azt, amit éppen létrehozni próbálunk.

A jogállam sokszor lassú. Sokszor bosszantóan körülményes. Sokszor nem ad azonnali elégtételt. De éppen ez a lényege. A jogállam nem az indulat gyors kielégítése, hanem az igazság fegyelmezett keresése. Aki ezt nem érti, az könnyen a szabadság nevében rombolja le a szabadság intézményeit.

Ma a közösségi média, a politikai YouTube-csatornák, a hírportálok és kommentfolyamok világa állandó izgalomban tartja az országot. Az emberek nem beszélgetnek, hanem reagálnak. Nem mérlegelnek, hanem ítélkeznek. Nem megérteni akarják egymást, hanem legyőzni. A politikai közösségek lassan szurkolótáborokká válnak, ahol már nem az igazság számít, hanem az, hogy a „mi oldalunk” győzzön.

De egy ország nem futballmérkőzés. A haza nem stadion. A politikai ellenfél nem idegen csapat. Aki ma a másik magyar ember megalázásának tapsol, az holnap talán maga is ugyanennek az indulatnak az áldozata lesz.

Sokszor eszembe jut Babits Mihály sora: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Ezt a sort nem harci jelszóként szeretném használni. Inkább lelkiismereti figyelmeztetésként értem. A mérték embereinek nem szabad némán nézniük, ha a közbeszéd eldurvul. Nem szabad hallgatniuk, ha a parlamenti hangnem a nemzet méltóságát kezdi sérteni. Nem szabad félrenézniük, ha a jogállami elszámoltatás nyelvét lassan felváltja a bosszú nyelve.

Én nem kívánok senkit felmenteni a felelősség alól. Nem akarok politikai bűnöket eltakarni. Nem akarom azt mondani, hogy minden rendben volt, ami az elmúlt évtizedekben történt. Az igazságot ki kell mondani. A hibákat fel kell tárni. A törvénysértéseket meg kell vizsgálni. De az igazság nem lehet gyűlöletbe csomagolt bosszú. Az igazság nem lehet politikai látványosság. Az igazság nem lehet a győztesek diadalmenete a vesztesek megalázott sorfala előtt.

Márai Sándor polgári világából ma talán éppen a legfontosabb hiányzik: a stílus. A stílus nem külsőség. Nem modorosság. Nem úri huncutság. A stílus erkölcs. Aki beszélni tud, az uralkodni tud önmagán. Aki vitatkozni tud, az nem akarja elpusztítani a másikat. Aki polgárként viselkedik, az akkor sem aljasodik el, ha igaza van.

Mi, akik a rendszerváltáskor ott ültünk a parlament padsoraiban, valami ilyesmit szerettünk volna hagyni az utánunk jövőknek. Nem tökéletes országot, mert olyan nincs. Nem bűntelen politikát, mert olyan sem volt soha. Hanem egy olyan Magyarországot, ahol a politikai vita nem rombolja le az emberi kapcsolatokat. Ahol a nemzet nem szakad újra és újra két egymást gyűlölő táborra. Ahol lehet valaki kormánypárti vagy ellenzéki anélkül, hogy a másik erkölcsi halottnak tekintené.

Most mégis azt érzem, hogy az ország lelkileg fáradt. Fáradt a botrányoktól, fáradt a gyanakvástól, fáradt az örökös leleplezésektől, fáradt a gyűlöletipartól. Mintha naponta újabb és újabb adag indulatot kellene elfogyasztanunk, s közben lassan elfelejtenénk, hogyan kell nyugodtan, becsülettel, magyar emberként egymás szemébe nézni.

A legjobban mégis az fáj, hogy mindez a gyermekeink és unokáink előtt történik. Mit tanulnak ebből? Azt, hogy a politika szükségképpen gyűlölködés? Azt, hogy a sikeres embert automatikusan gyanítani kell? Azt, hogy a vesztest meg kell alázni? Azt, hogy a hatalomváltás nem közjogi esemény, hanem bosszúünnep?

Én nem ilyen országot szeretnék hagyni az unokáink nemzedékének. Nem olyan Magyarországot, ahol az emberek félve nézik, melyik oldal kerül hatalomra, mert tudják, hogy utána jön a megtorlás. Nem olyan országot, ahol a közélet állandó vádaskodás, a parlament pedig erkölcsi kivégzőhely. Hanem olyan hazát szeretnék, ahol lehet vitatkozni, de nem kell gyűlölni. Ahol lehet elszámoltatni, de nem kell megalázni. Ahol lehet változtatni, de nem kell félelmet kelteni.

József Attila írta: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani.” E sorokban számomra ma is ott van a politikai felelősség lényege. A népet nem uszítani kell, hanem emelni. Nem indulatban tartani, hanem gondolkodásra hívni. Nem bosszúra nevelni, hanem igazságra. Nem gúnyra, hanem méltóságra.

Széchenyi István egész életműve is erről szól: felemelni a nemzetet, nem felkorbácsolni. Építeni, nem hergelni. Hidat verni, nem árkot ásni. A Lánchíd nemcsak kő és vas, hanem jelképe is annak, hogy a nemzet részeit össze kell kötni. Ma is erre volna szükség: hidakra a táborok között, nem újabb lövészárkokra.

Tudom, sokan azt mondják majd: ez idealizmus. A politika nem ilyen. A világ durva, aki nem üt, azt ütik. De én nem fogadhatom el, hogy az emberi méltóság csak békeidőkre való dísz. Éppen akkor van rá a legnagyobb szükség, amikor mindenki ordít. Éppen akkor kell mértéket tartani, amikor az indulat elsodor. Éppen akkor kell jogállamról beszélni, amikor a tömeg azonnali büntetést követel.

Mert ha ma lemondunk a mértékről, holnap már nem lesz hová visszatérni. Ha ma elfogadjuk, hogy a politikai győztes mindent megtehet, holnap már nem lesz senki biztonságban. Ha ma tapsolunk mások megalázásának, holnap talán mi állunk majd ugyanazon a szégyenpadon.

Ezért szeretném kimondani, amíg még lehet, amíg még van értelme a szónak:

Legyen igazság, de ne legyen bosszú.
Legyen elszámoltatás, de ne legyen üldözés.
Legyen parlamenti vita, de ne legyen gyalázkodás.
Legyen politikai változás, de ne legyen félelem.
Legyen szabadság, de maradjon méltóság.

A magyar nemzet nem bír el még egy lelki polgárháborút. Túl sokszor szakítottak már bennünket ketté. Kurucra és labancra, vörösre és fehérre, népire és urbánusra, jobboldalira és baloldalira, nemzetire és nemzetietlenre. A történelem újra és újra ugyanazt a leckét adja fel nekünk: képesek vagyunk-e végre úgy vitatkozni egymással, hogy közben nem pusztítjuk el a közös hazát?

A haza ugyanis nem azonos egyetlen párttal. Nem azonos egyetlen kormánnyal. Nem azonos egyetlen politikai oldallal. A haza nagyobb mindannyiunknál. Benne vannak azok is, akikkel vitatkozunk. Benne van Antall József és politikai öröksége, benne vannak a rendszerváltó parlament vitái, benne vannak a hibáink és reményeink, benne vannak a temetőink, iskoláink, kórházaink, templomaink, gyermekeink és unokáink.

Aki valóban szereti a hazát, annak fájnia kell a másik magyar ember megalázásának is.

Nem tudom, milyen ország lesz ebből. Nem tudom, lesz-e elég bölcsesség a politikai vezetőkben, hogy megálljanak a bosszú útján. Nem tudom, lesz-e elég türelem a társadalomban, hogy ne a gyűlöletet, hanem az igazságot akarja. De azt tudom, hogy hallgatni nem szabad. Mert ha azok is hallgatnak, akik még emlékeznek a szabadság születésére, akkor lassan azok fogják elmondani a történetünket, akik már nem tudják, mennyibe került.

Én ott voltam, amikor ez az ország újra hinni kezdett önmagában. Ott voltam, amikor a parlament nemcsak épület volt, hanem remény. Ott voltam, amikor azt gondoltuk, hogy Magyarország végre kilép a félelemből. És most, életem alkonyán, fájdalommal kérdezem: mit tettünk ezzel a szabadsággal?

Még nem késő visszafordulni a gyűlölet útjáról. Még nem késő újra megtanulni az emberhez méltó beszédet. Még nem késő emlékeztetni egymást arra, hogy a nemzet nem ellenségek halmaza, hanem sorsközösség.

A gyűlölet könnyű.
A mérték nehéz.
A bosszú gyors.
Az igazság lassú.
A megalázás hangos.
A méltóság csendes.

De én még mindig hiszem, hogy Magyarországot végül nem a hangos gyűlölet, hanem a csendes méltóság tarthatja meg.

És ha valamit szeretnék üzenni az utánunk jövőknek, talán csak ennyit:

Ne féljetek az igazságtól, de féljetek a gyűlölettől.
Ne féljetek a vitától, de féljetek az embertelenségtől.
Ne féljetek a változástól, de féljetek attól, ha a változásból bosszú lesz.

Mert a szabadságot nem elég egyszer kivívni.
A szabadságot minden nemzedéknek meg kell tanulnia méltósággal viselni.

Baráti üdvözlettel és őszinte aggodalommal:

Dr. Kószó Péter
gyermekorvos
a rendszerváltó Országgyűlés egykori képviselője”

Borítókép: Archív