Szalkai László: soha nem vágytam rá, hogy kitüntessenek

A Cseresnyés Kollégium Médiaszakkörének tagjai – akik jelenleg szakmai gyakorlatukat végzik Hódmezővásárhelyen – örömmel és büszkeséggel fogadták a hírt, hogy egykori nevelőtanárukat, a kollégium korábbi igazgatóját Oktatói Szolgálati Emlékéremmel tüntették ki. Nem volt kérdés számukra, hogy ennek apropóján újra felkeressék őt: nemcsak azért, hogy gratuláljanak az elismerés kapcsán, hanem hogy visszatekintsenek vele együtt egy gazdag pályafutás mérföldköveire, megidézzenek néhány feledhetetlen pillanatot – és hogy méltóképpen búcsút vegyenek tőle a nyilvánosság nevében is, hiszen Szalkai tanár úr neve sokaknak összefonódik a Cseresnyés Kollégium arculatával, szellemiségével – azzal a közösséggel, amelynek évtizedeken át meghatározó alakja volt.

A beszélgetés során szó esett a pályakezdésről, a kollégiumi hétköznapokról és ünnepekről, a nevelői hivatás mélyebb rétegeiről – és arról is, milyen érzés ma, egy elismerés tükrében visszatekinteni arra az útra, amely generációkat formált csendben, következetesen, emberséggel.

– Először is gratulálunk a miniszteri elismeréshez! Milyen érzések kavarognak most Önben, amikor egy ilyen rangos díjat vehetett át?

– Sosem vágytam rá, hogy kitüntessenek, de be kell valljam, nagyon jólesett. Jólesett, mert egy kicsit azoknak a munkáját is elismerték, akik ebben segítségemre voltak. Talán a volt diákok gratulációja és elismerése érzékenyített el legjobban, akik megkerestek. Ők is neveltek, észrevétlenül, erre jöttem rá ebben a lelki hullámverésben.

– A pályafutását végig kísérte a szociális érzékenység. Milyen élmények formálták leginkább ezt a szemléletet, különösen a kezdeti években Szikáncson vagy a gyámügyben?

– Jól ismerem az egyszerű emberek világát, a föld verítékében fogant gyönyörű gondolataikkal együtt. Otthon vagyok a vidékiségben, még akkor is, ha magam értelmiségivé váltam. Ezek az én gyökereim. A tanyavilágban feltaláltam magam, az akták között, a hivatalban már kevésbé. A jó szándék és a segítőkészség mindig jelen volt az életemben. Minden tanulságot beépítettem az érzéseimbe. Ezeket az egyetemi tanulmányaim rendezték gondolatokká.

– Miért érezte úgy, hogy a kollégiumi nevelői hivatás az Ön igazi terepe? Mire emlékszik vissza legszívesebben azokból az első nevelőtanári évekből?

– A kollégium teljesen ismeretlen terület volt számomra, azt hiszem, észrevétlenül bele nőttem ebbe a különös világba, ötvöztem mindazon értékeimmel, amit otthonról hoztam, amire iskoláim és barátaim tanítottak.

– Jó érzésekkel gondolok a kezdeti időszakomból egy tehetséges gyerekre, akinek idős szülei azt gondolták, jó, ha a gyerek elmegy dolgozni. Rábeszéltem őket, hogy ebben a gyerekben több van, engedjék tovább tanulni, hogy szárnyat bonthasson. Egy híres informatikai cégnél meg is csinálta a karrierjét Svédországban. Talán ekkor éreztem rá, milyen fontos szerepe lehet egy nevelőnek.

– A Teabár és a Cseresnyés Galéria ma is fogalmak Hódmezővásárhely kulturális életében. Mi volt a személyes indíttatása ezek megvalósítására, és mi jelentette a legnagyobb örömet ezekben a programokban?

– A zene és a képzőművészet, az irodalom mellett, mindig nagyon közel állt hozzám, Kezdő igazgatóként sokat gondolkoztam azon, hol találhatjuk meg a kollégium szerepét a nevelési folyamatban, mi az a terület, ahol valóban újat tudunk diákjainknak mutatni, segíteni őket. A szociális és érzelmi biztonság megadásán túl, egyetlen kitörési pontot találtam, ahol a kollégium megfogalmazhatja önmagát, és ez a kultúra területe. Olyan területeket céloztunk meg, melyekkel a diákok vélhetően nem találkoztak (alternatív zenék, jazz, népzene, művészfilm-klub, bonsai-szakkör), és mindezt nem „kötelező programként” kínáltuk fel nekik, hanem bíztunk benne, hogy a kínálatunk megtalálja az utat hozzájuk. És úgy lett. Az újdonság, az érdekesség mindig felkelti a fiatalság érdeklődését.Az, hogy szinte városi kisugárzású, ingyenes programokat szerveztünk, és teával, zsíros kenyérrel vendégeltük meg a város fiataljait, érdeklődőit, sokat tett, hogy a kollégium nyitottsága a város értékévé is váljon egyben.

– Az igazgatói időszaka után is aktívan részt vett a közösségi életben és a nevelésben. Mi motiválta Önt továbbra is? Mi adott erőt a folytatáshoz?

– A vágy, hogy közvetlen kapcsolatban lehessek a diákjainkkal a nevelés „lövészárkában”. Nagy öröm, nagy felelősség és megtiszteltetés, amikor örömükkel, bánatukkal, kételyeikkel megtisztelnek egy pedagógust diákjai.

– Ha visszatekint a több évtizedes pályájára, mit tart a legfontosabb örökségének? Mi az, amit mindenképpen szeretne, hogy fennmaradjon az utókornak is?

– A tanuló nem tárgy, amit alakítanunk kell. Egy nagy lehetőség, amit szeretni és segíteni kell, hogy kibontakozhasson. A megértés, az őszinte odafordulás és a szeretet útján a lehető legtöbb és sokoldalú értékekkel támogassuk őket az útjukon. A kollégium, nem iskola. Kicsit kevesebb és kicsit több is annál. Segítünk nekik a tanulásban, de a családtól távol élő gyereknek a nevelésében több lehetőségünk van, mint egy iskolának. Az önállóság, az egyéni arculat megteremtése egy értékközpontú kollégiumnak szerintem nagyon fontos.

– Most, hogy miniszteri kitüntetésben részesült, hogyan tekint a jövőre? Vannak még tervei, akár az oktatás,  a közösségépítés területén, akár a magánéletben ?

– Egyelőre határozott elképzeléseim nincsenek, élvezem a szabadságot, keresem azt a ritmust, amiben félretett dolgaimmal foglalkozhatok, elolvasom a fontos könyveimet, újra nézem kedvenc filmjeimet. A gyerekek, bevallom hiányoznak, de ha szükség lenne rám és megkeresnek, átgondolnám.

– Végezetül: mit üzenne a mai kollégistáknak? Mi az a gondolat vagy érték, amely végigkísérte Önt, és amit érdemes magukkal vinniük az életben?

– Merjenek új dolgokba (amit talán nehéznek is gondolnak) kezdeni, bátran bontsák ki a „szárnyaikat”, találják meg és valósítsák meg az álmaikat.  Kitartás és bizalom!